Észrevettem egy lényeges változást a gyerekkorom és a mostani gyerekek világa között. Ez pedig nem más, minthogy az én gyerekkoromban nem csak a szüleim, hanem egy egész közösség nevelt engem és a testvéremet és a barátainkat is. Azonban mintha mára eltűntek volna a szülő közösségek.
Hová lett a segítség?
Kérdezhetnénk, hogy hova lett a többi szülő? Vagy néhányan mondhatnátok nekem azt is akár, hogy megvan a közösségetek, nem tűnt el semmi. De tényleg nem? Biztos, hogy nem kell autóba ülnöd a gyerekeddel, hogy átruccanjatok a barátaitokhoz, akiknek hasonlókorú gyerekeik vannak? A gyerekeitek is barátok, tudnak kapcsolódni egymáshoz? Ha nagyobb már a gyereked, akkor gond nélkül kiengeded az ajtón, hogy átsétáljon a szomszédba a barátjához játszani? Elengeded a gyereked a többi gyerekkel, hogy a környéketeket az utcát járják játéklehetőségeket keresve? Szüksége van a gyereknek rád ahhoz, hogy eljusson a barátaihoz?
Túlmisztifikált értelmi fejlesztés
A hasonló életkorú gyerekkel rendelkező szülők nem tűntek el. Csak nem kapcsolódnak egymáshoz, nem alkotnak közösséget, így a közösségből származó előnyöket sem tudják kihasználni. Miért? Mert hajlamosak vagyunk túl nagy jelentőséget tulajdonítani a gyerekeink értelmi fejlesztésének. Egy egészséges gyerek egyetlen esetben nem fejlődik értelmileg megfelelően, ez pedig az az eset, amikor érzelmileg el van hanyagolva. Ha megfelelő mennyiségű időt tölt szabad játékkal, gondoskodsz róla, odafordulsz hozzá, jelen vagy az életében, hidd el, hogy semmilyen plusz fejlesztésre nincs szüksége a gyerekednek.
A közösségek látszólag azért „tűntek el”, mert nem a lakóhelyünkhöz közeli óvodába és iskolába iratjuk be a gyerekeinket, hanem a legjobbat próbáljuk kiválasztani neki, mert hiper fontos, hogy mindenképp egy nagyszerű óvodába járjon a gyerekünk és hiper fontos, hogy általános iskolában már valamilyen tagozatos legyen a gyerekünk, különben lemarad. De miről marad le? Hát arról, hogy gyerek legyen! A gyerek dolga a játék! A játékokon keresztül fejlődik a legjobban, főként, ha kortársaival együtt játszhat.
A lakóhelyhez közeli közösségalakítást tehát feláldozzuk az értelmi fejlesztés oltárán, mely utóbbira a gyereknek valójában nincs is akkora szüksége.
Miben rejlik a közösség ereje?
A legnagyobb pozitívuma annak, ha közösséghez tartozunk, hogy a közösségeket a közös érdeklődés alakítja ki, ami esetünkben a gyermeknevelés. Ezért automatikusan van kapcsolódási pontunk egymással. A gyerekekben pedig van egy természetes kíváncsiság és érdeklődés egymás iránt, ezért nekik könnyebb dolguk van. Nemrégiben az unokahúgom egy kirándulás alkalmával összebarátkozott egy hozzá hasonló korú kislánnyal. Tudjátok hogyan? Megbeszélték, hogy mindketten szeretik a csokit, úgyhogy legyenek barátok. Ennyi! Ennyi volt a barátságuk alapja. Lenyűgöző, ugye?
Ha a lakóhelyünkhöz közel megismerkedünk más gyerekes szülőkkel és a gyerekeink is megtalálják a közös érdeklődést, akkor számos pozitívum származhat ezekből a kapcsolatokból. A gyerekünknek lehetősége van a kortársaival játszani és a játékon keresztül megtanulják a közösségi szabályokat: hogyan működjenek együtt egymással csapatban, hogyan hozzanak döntést arról, hogy mit játszanak, hogyan kezeljék a konfliktusaikat. Megtanulják, hogyan kell osztozkodni és kifejezni a vágyaikat, szándékaikat.
Mi szülők pedig tanulhatunk egymástól, megvitathatjuk a nevelési elveinket, nehézségeinket, segíthetjük egymást az úton, illetve más területeken is egymás segítségére tudunk lenni. Sok szülő küzd azzal, hogy az óvoda vagy iskolaidő nem összeegyeztethető a munkájával. Vagy reggel kell nagyon korán letenni a gyereket az óvodában/iskolában, vagy délután küzdünk azzal, hogy a mi gyerekünk lesz az utolsó, aki egyedül fog a padon szomorúan gubbasztani, mert érte jönnek utoljára a szülei. Ha összefogunk a többi szülővel, akkor elképzelhető ennek egy sokkal jobb megoldása, ami nemcsak nekünk lesz megnyugtató, de a gyerekünk számára is sokkal jobb, ha a barátjával játszhat egy biztonságos környezetben, minthogy egyedül vár minket az oviban/suliban.
Emlékszem, hogy az én gyerekkoromban nem volt az sem probléma, ha bárki „hívatlanul” betoppant a szüleimhez. Mostanra sajnos mindenki annyira elfoglalt lett, hogy csak úgy már nem kopogunk be a másik ajtaján. Pedig milyen jó lenne visszahozni ezeket a váratlan látogatásokat. Milyen jó lenne örülni egymásnak, ahelyett, hogy azon aggódunk, hogy meglátják, hogy mi is emberek vagyunk és néha az egész lakásban felfordulás van, vagy annyira rohantunk reggel, hogy a tányérok még a mosogatóig sem jutottak el a reggelizőasztalról. Megpróbálhatnánk elengedni a saját merev elvárásainkat magunkkal szemben és újra megteremteni azokat a jól működő, segítő közösségeket, amilyenekben régen a mi szüleink éltek.
Én azt javaslom, hogy kezdjetek el kapcsolódni a körülöttetek élő hasonló élethelyzetben lévő emberekkel. Manapság már nagyon egyszerű egymást megtalálni a közösségi oldalakon, csinálni egy közös csoportot, amibe a környéketeket élők be tudnak csatlakozni. Szervezzetek közös programokat, szerezzetek közös élményeket, legyen ez kirándulás, vagy társasjátékest, de lehet akár felnőtt program is, ha meg tudjátok oldani. Az ember társas lény és ha néha úgy is érezzük, hogy nincs elég energiánk és csak egyedül szeretnénk lenni, egy találkozás a barátokkal, egy jó beszélgetés jobban tölt bennünket, mint a pihenés maga.
Száz szónak is egy a vége: Keressétek meg egymást, kapcsolódjatok és töltsétek fel egymás energiaraktárait! Boldog szülők, boldog gyerekeket eredményeznek!
