Amikor a kamaszodó gyerek egy konfliktus szituáció kellős közepén kijelenti, hogy a 21. században vagyunk, és szó sincs róla, hogy alá-fölérendeltségi viszony van köztetek, akkor egyrészt biztos lehetsz benne, hogy valahol kisiklott a nevelésed, másrészt pedig elgondolkodtató, hogy vajon miért gondolja ezt egy gyerek?
Nem kell sokáig gondolkozni rajta, hogy rájöjjünk, hogy a gyereknek igaza van és hogy mi nem adtuk át neki pontosan a szülő-gyerek kapcsolat lényegét!
A gyereknek igaza van abban, hogy mellérendelt viszony van közte és a szülei között
Nem is olyan régen, 40-50 évvel ezelőtt az alá-fölérendeltségi viszony gyerek és szülő között az erőviszonyokat jelentette. Vagyis, ha rosszat csinált egy gyerek, akkor kapott egy nagy maflást, jobb esetben csak leszidást és befogta a száját. Mindent pontosan úgy és akkor csinált, ahogy a szülei mondták és semmi estere sem próbálta megkérdőjelezni a szabályokat.
Már abban az időben is voltak olyan személyek, akik a gyereknevelésben az érzékenyebb irányokba indultak el és kutatták azokat a lehetőségeket, amik a verbális és fizikális bántásokat elvetik, helyettük a megfigyelésekre, példamutatásra, minta adásra, önálló kompetenciák felismerésére és ösztönzésére helyezték a fókuszt. Ezek a törekvések akkor még inkább a pedagógiában jelentek meg, de napjainkra már új irányzatokként bekúsztak a családon belüli nevelés területére is.
Sokan azok közül a családok közül, akik az új, érzékenyebb nevelési irányzatok elveit követik, már meglévő nevelési stílusukat próbálják átalakítani. Felismerik azt, hogy szülő és gyerek között nem állhat fenn alá-fölérendeltségi viszony. Nem erőből szeretnénk neveli, mert nem az a cél, hogy a gyerek félelemből hallgasson ránk. A cél egy nagyon bensőséges bizalmi viszony kialakítása a gyermekeinkkel. Ezzel óhatatlanul is mellérendelt szerepet kapnak, amit a gyerekek egy idő után észrevesznek.
Ahhoz viszont, hogy a gyerek ezt a mellérendelt szerepet értse és jól tudja kezelni, alapvető, hogy megtanítsuk neki, hogy minden ember felé meg kell adni a neki járó tiszteletet. Nem csak a felnőtteket kell tisztelni, hanem a náluk kisebb testvéreiket, más gyerekeket is (hiszen ugyebár ott sincs alá-fölérendeltségi viszony).
A mellérendelt szerep másik eleme pedig, hogy a gyerek megtanulja elismerni a nála idősebbek kompetenciáit és elfogadja azt, hogy vannak a világban olyan dolgok, amiket tapasztalatukból fakadóan a felnőttek ismernek jobban. Csak akkor válhatnak ők is kompetens felnőtté, ha a szüleik tapasztalatát meghallgatják, a tanácsaikban megbíznak és életkorukhoz mérten átgondolják, hogy hogyan tudják az egyes tanácsokat saját magukra vonatkoztatni.
Kamaszkorban az önállóságra való erőteljes törekvés egy teljesen természetes folyamat, a fejlődés, érés része, amit nem szabad elnyomni a gyerekben. Maximálisan támogatni kell benne, hogy minél önállóbb, minél kompetensebb ember legyen, de ennek a támogatásnak nem lehet más az alapja, mint a kölcsönös bizalom!
A szülő – gyermek kapcsolat lényege
Azt a fajta bizalmat, amiben a gyerek megfelelő döntéseket képes hozni kamaszkorában is, azt mélyen megalapozza a kisgyermekkora. A megfelelő kötődés, megfelelő kapcsolódás szempontjából az első három év a legmeghatározóbb. Korábbi bejegyzésemben már írtam arról, hogy az alapokat hogyan érdemes letenni, de mi van akkor, ha nem a kötődő nevelés elveit vallottad amikor a gyermeked megszületett? Ha még akkor nem is hallottál ilyesmiről, hogy pozitív fegyelmezés? Azóta pedig ott áll előtted egy 21. századi kiskamasz, aki önállóságra törekszik és ennek hangot is ad!
A pozitív neveléshez, a pozitív fegyelmezéshez, a szabályok átalakításához, a saját fejlődésedhez SOSINCS KÉSŐ! Nagyon nehéz lesz egy új irányt venni, és elkerülni a megszokott reakciókat, helyettük pedig más módszereket alkalmazni. De annak biztosan nem lesz eredménye, amit nem próbálunk meg.
Próbáld ki az alábbi javaslatot és alkalmazd következetesen. Ha azonnal nem is működik, még nem kell eldobni. A változáshoz időre van szükség.
- Teremts alkalmat rá, hogy nyugodtan le tudj ülni a gyerekeddel beszélgetni. Találjatok közösen egy mindkettőtök számára megfelelő időpontot és szánjatok egymásra néhány órát.
- Ha sikerült leülni vele beszélgetni, akkor kérd, hogy hallgasson meg anélkül, hogy félbeszakítana, és biztosítsd róla, hogy miután elmondtad, amit szerettél volna, ő is elmondhatja a véleményét.
- Fogd rövidre a mondanivalódat, de mindenképp tisztázd a „mellérendeltség” fogalmát vele. Jelentse a kölcsönös tiszteletet, egymásra figyelést, önmagunk és igényeink kifejezését, a másik meghallgatását és megértését.
- Hallgasd meg a véleményét arról, amit gondol. Ne kérdezz közbe, csak figyeld, amit mond és figyeld meg milyen érzéseket váltott ki belőle a beszélgetés.
- Ha változtatni szeretne valamin, kérd, hogy tegyen javaslatot és biztosítsd róla, hogy átgondolod a javaslatát és legközelebb beszélgettek róla.
Ha nehezebb helyzetben vagy, mert a kamasz gyerekeddel nem tudsz leülni beszélgetni, akkor természetesen nem ez az első dolog, amivel a kapcsolatot megjavíthatjátok, sőt sajnos akár ronthat is rajta, ha megpróbálod meggyőzni róla, hogy beszélgessen veled. De ez a bejegyzés most nem erről az esetről szól. A többieket viszont bátorítanám rá, hogy kapcsolódjatok minél többet a kiskamaszaitokkal. Ha esetleg úgy érzitek, hogy van néhány fogalom, ami tisztázásra szorul, akkor gondoljátok át, hogy hogyan szeretnétek 21. századi szülők lenni és tisztázzátok a fogalmakat, esetleges elvárásokat a gyerekeitekkel.
Összefoglalva tehát azt gondolom, hogy nincs baj az önállóságra törekvéssel. De szülőként meg kell tudnunk teremteni a gyerekeink számára azt a környezetet, amiben biztonságosan tudják megismerni a világban rejlő új lehetőségeket. A kulcsa a biztonságos ismeretszerzésnek pedig a szülő-gyermek közötti ősbizalom folyamatos és tudatos táplálása. Amikor a gyerek mondani szeretne nekünk valamit, mindig tartsuk fontosnak azt és mindig forduljunk oda hozzá. Azt kell elérnünk szülőként, hogy gyermekünk mindig a legnagyobb bizalmasaként tekintsen ránk és mindig beavasson az életébe. Mert csak abban tudunk segíteni neki, amiről tudunk és amit megoszt velünk! Törekedjünk tehát rá, hogy mindent meg akarjon velünk osztani!
